A minap egy széken ültem egy szobában, csupa  - nálam idősebb - nő társaságában. A legidősebbek a 60-at is elhagyták már. Körben ültünk, és a képzés aznapi ráhangoló elcsendesedésére készültünk. Behúnytuk a szemünket, figyelmünkkel végigpásztáztuk a testünket, majd elindultunk befelé. Befelé, belső világaink felé. Ezen a napon azt az instrukciót kaptuk, hogy "Idézz fel egy kedves ismerőst, aki nem családtag." Az imagináció vezetője még ki sem mondta a mondatot, már Nálad voltam. Az arcodnál. Csak egy arc voltál, amit körbe-körbe lebegtem testetlen testemmel. Aztán ezt hallottam: "Emlékezz vissza az első találkozásotokra." ...felülről láttam a sokadalmat, a fákat és a jurtákat, a port. Hallottam a tömeg morajlását, a zeneszót, a távoli kalapácsütéseket. Láttam magam, ahogy haladok a tömeggel.

"Milyen voltál akkor?"  - Újra éreztem azt a nyitottságomat, emberszeretetemet, kockázat vállalásomat, az összhangot a bennem élő vad őrülettel, amit akkor éltem. Huszonnégy éves voltam. Fantasztikus volt.

"És milyennek láttad őt?" - és eszembe jutott, hogy ott voltam ezernyi ember között, és amikor megláttalak, nem azt mondtam magamban: "Hm, de jóképű fiú!" vagy "De érdekes ember!". Nem. Azt mondtam: "OTT VAN, ÚRISTEN, OTT VAN!"                     ...dehát ki van ott?         Te.

Mindegy is, mi, és hogy történt ezután. Csak egy pillanatra villant be az a mélységes mély kiszolgáltatottság ami következett. Milyen érdekes nyolc év távlatából visszapillantani erre! 

"Búcsúzz most el ettől az emléktől. Ha valamit még meg kell tenned, hogy el tudd engedni, tedd meg." - Nem tudtam elengedni ezt a képet. Magzattá váltam a fák tetején és ordítottam. Nem tudtam, nem tudtam eljönni onnan!

"Érkezz vissza a szobába, lassan nyisd ki a szemed!" - Erőszakot alkalmaztam magamon - kinyitottam a szemem. De közben hangtalanul rángatott a sírás. Arcomat kezeimbe temettem. Istenem, istenem, mennyire fájt!   ...a mellettem ülő csendben a vállamra tette a kezét.

Aznap délelőtt miközben szokásos utunkra indultunk E.-vel a játszótérre, szokatlan gondolat fészkelte be magát a fejembe: valami rosszat akarok csinálni. Nem is tudom, mondjuk lopni valamit a boltból, betörni egy elhagyatott gyártelepre és összetörni mindent, bedrogozva bemenni egy elit rendezvényre és ordibálni, meztelenre vetkőzni az utcán fényes nappal. Valami kamaszos őrületet akarok. Botrányt! Most azonnal ki akarok lépni megszokott kispolgári életemből, azt akarom, hogy szakadjon szét minden körülöttem!

Pár nappal korábban este a meleg radiátor mellett álltam meztelenül. Jóízűen nyújtóztattam a testemet, csend volt és sötét, és én azt éreztem, hogy gigászi erő van bennem. Hogy hatalmas vagyok, nagyobb mindenkinél! És hogy gyönyörű vagyok...

Visszagondolva szép fokozatosan, lépésről lépésre bontakozott ki bennem az erő. Már nem volt bennem félelem. Akartam a változást, akartam, hogy fájjon, és vágytam újra találkozni önmagammal. Olyan ritkán adatik meg...

Szóval aznap még minden a szokott módon zajlott: játszótér, ebéd, alvás, megint játszó, bevásárlás, egy kis vendégeskedés A.-nál, majd az esti fektetés. Aztán áthívtuk az öcsémet, hogy vigyázzon E.-re, és elindultunk. Két óra múlva pedig, pár perccel éjfél előtt, pontban teliholdkor megszültem második közös gyermekünket, békességben, boldogságban... 

Igen, még sűrűn gondolok rád. Arra, hogy vajon eszedbe jutok-e. Mégis csak jó volt az a két éjszaka, még ha utólag kissé erőltetettnek is tűnik. Időnként belém nyilall, vajon ott vagyok-e a szakralitásokkal megtöltött pillanataidban. Mert tudom, hogy van ilyen, ezt kerested Te is, mindig. Tudod, hogy ez köt össze bennünket. Nem a test, és nem is a lélek. A szellem a maga kifogyhatatlanságával. Hogy azok vagyunk, akik sosem adják fel, bármennyire is bizonytalannak és törékenynek tűnünk. Mások ezt nem érthetik, mi magunk vagyunk a feladás és az odaadás. Így hát nem is veszíthetünk. És ezt tudjuk. Kurva jól tudjuk, belénk ivódott, a zsigereinkből táplálkozik. Ez ad erőt, és ez hagy elbukni minden alkalommal. „Amikor a legboldogabb vagyok, odaadnám ezt, hogy más is érezze.” Valahogy így hangzik a mi imánk. És mind a ketten értjük a tíz csapást. Különösen a tízediket. Mintha Mózesek és Áronok lennénk.
Arra is gondolok, hogy miután a legutóbbi leveledre nem válaszoltam – jelzésképp csak odabasztam egy youtube-linket, de amellyel remélem lemostam a hályogot a szemeidről, hogy mennyire nem érdekelsz Te sem, csak birtokolni akarlak, amennyire nekem jó, mert hiú vagyok, és senki szavát meg nem hallom – most biztosan haragból kefélgetsz össze-vissza. És ha nem ezt teszed, valószínűleg csak merengtél egy darabon látszólagos passzivitásomon, majd újabb élményt zsebelve be már ismét úton vagy. Azt hiszem, a második alternatíva helyesebb, még ha jobban is fáj.
De ne hidd, hogy elfelejtelek! Olyan mélyen beleégetted magad a tudatomba a körte melleiddel, a hasonlóan elálló tépőfogaiddal, a megjátszásoddal, amely időnként túlságosan is perverz és a meztelen lábaiddal, amelyek teljesen tudatosan keringőre invitálják sáskapárjaidat, hogy bármikor magamhoz nyúlok, nem bírok ezektől a képektől szabadulni. Tudod, hogy mennyire nő vagy, és a legrosszabb, hogy nem is tagadhatom. Gyűlölöm, amiért kétszáz kilométerről is érzem a szex-éhségedet! És pont ez az, ami taszít, ha a közeledben vagyok. Azt hiszem, ezért alakult az a két éjszaka is ilyen satnyán – amit még így sem bírok kiverni a fejemből…
Próbálok más felé fordulni persze, vannak nők, aranyosak; és akiknek hányni tudok időnként a naivitásuktól. Akik azt hiszik, hogy lesz majd egy farok, amely csak bennük fog járkálni, és lesz majd egy fej a farok végén, amely minden nap elhinti, mennyire szerelmes - és komolyan is gondolja. De a legjobban azok a nők taszítanak, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ. Mindig is a képükbe akartam vágni, ki volt az a Kopernikusz. Próbálom meggyőzni magam, hogy ezek csak kezdeti nehézségek, a mellékhatások egyike.

Ez hiányzik talán a legjobban belőled. A tudatod, hogy valami mást akarsz. Az intuícióid. Igen, az eszed felizgat, és a valami nagyobb iránti vágyódásaidból fakadó esetlenséged. Ez aranyos. Szeretem. Ezért írok még most is ide, ahol tudom, hogy elolvasod. És valamit tenni fogsz, hogy ez az űr, ami tátong köztünk, a tudatunk tudatos távolsága végre megszűnjön. Taszítjuk egymást, mert birtokolni nem tudjuk. Észben dugunk. És ez jobban kielégít, mint bármelyik nő az életemben.”

Szabad vagyok. Új világban lépkedek.

Virrasztok.
Kirajzolódik előttem a borzalmak kapuja. Érzem a szagát... látom a képét, hallom a hangját.

Este a Duna partján futottam és néztem a vizet. Láttam az óriási víztömeg sodrását - közben pedig tudtam, hogy az én életembe is hatalmas erők készülnek érkezni. Átalakító folyamatok. Nagyon félek. Hallom, ahogy dübörög a távolban és közeledik.
Az agyam persze nem nyugszik: félelmeim mögé mindenképpen állítani akar valamit. Valamit, amitől okkal tarthatok. Hát ezért van, hogy másfél hete rettegek a ráktól, az esti futás (és hirtelen kezdődő furcsa vádli fájdalmam) óta pedig a mélyvénás thrombosis-tól és tüdőembóliától. Egészen hipohonder vagyok.

Úgy virrasztok, hogy még csak el sem álmosodtam. A szívem erősen kalapál és gyorsan lélegzem. Minden izmom feszült.

Engednem kéne a változásnak. Elfogadni, hogy egy korszak véget ért. Minden, ami történt, örökre átformált. Elvesztettem bohó ártatlanságom és lendületem, vidámságom és feltétlen élet-igenlésem. Elvesztettem. Akárhogyan próbálom külsőségekben visszavarázsolni magamra. Vége van, és én sötét utakon járok, ami csöndessé tesz. Hagynom kell, hogy azzá formálódjak, ami most valójában vagyok, és hagynom, hogy ez látszódjék.
Ha beszorítom magam elképzelésem korlátjaiba - abba, amit várok, hogy mi fog történni, vagy minek kellene: a testem issza meg a levét és felemészt az egy helyben toporgás. Talán jobb, ha becsukom a szemem, elengedem a kapaszkodókat, és belezuhanok az Új-ba; akkor is, ha az fájdalmas lesz. Jöjjön! Meghívom magamhoz.
Semmit sem ismerek belőle. Minden, amit tudni vélek róla: itt tart.
Egyenlőre tehát mindent hagyok az életemben úgy, ahogy van. Nem kapkodok, nem erőszakoskodom. Csak amikor pontosan tudom, hol kell belenyúlni - akkor, szinte passzívan engedem, hogy a változás magától következzen be, mintegy életre kelve hozzám lépjen, és táncba vigyen.

Lassan itt a hajnal. Sétálni indulok.     

(tegnap előtt négy óra körül)

Nem is tudom, hol vagyok.
Ha a születésemre gondolok, akkor most elakadtam a szülőcsatornában. Fuldoklom, megsérültem. Nem biztos, hogy élve kijutok innen... Kritikus ponton vagyok.
Ha az erdőre gondolok, amibe egyszer oly nagy lendülettel belevágtam, letérve a széles útról, amit mások jelöltek ki számomra - hogy végre a saját ösvényemet taposhassam: rá kell döbbennem, hogy már rég ismét az úton megyek. Hát persze! Hiszen olyan magabiztosan és öntelten rontottam be az ismeretlen vadonba, hogy törvényszerűen nem lehettem felkészülve az ott rám leselkedő veszélyekre. Elkaptak a vadállatok, letépték végtagjaim, és belém hatoltak. Megfertőztek, teherbe ejtettek, kihasználtak. Bőgve rohantam vissza a széles útra - a mások elvárásaiba, ahol "jó" vagyok, ahol megfelelek. Ez olyan szégyen volt nekem, hogy nem mertem bevallani magamnak sem. De most, ahogy nyitogatom a szemem, rá kell jönnöm, hogy nem vagyok többé saját életem erdejében. Itt vagyok újra ezen a rohadt, mások által kitaposott úton, és olyan kicsire húzom össze magam szégyenemben, amilyenre csak tudom.

Éretlenül a saját utamat akartam, és csak sodródtam, amerre hirtelen kiszabadult tomboló vágyaim hajtottak. De nem voltam felkészülve arra, hogy hiénákkal találkozom, és én pedig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam. Átjáróház lettem, úgy ráncigáltak ide-oda, ahogy akartak. Manipuláltak, elvarázsoltak, megbabonáztak. És még csak azzal sem vádolhatom őket, hogy megerőszakoltak, hiszen hagytam magam, nem ellenkeztem. Mert egy mélyebb szintem történt az erőszak, ahol én védtelenül, kiszolgáltatva, gyengén feküdtem előttük. Nem tudtam megvédeni a határaimat. Függtem tőlük, így bármit megtehettek velem. Mikor belevágtam ebbe az egészbe, nem tudtam felmérni erőmet és a veszélyek reális mértékét és jellegét.

Most itt állok kifosztottan, áttaposottan, szégyentől megnyomorodva, függve mások ítélkezésétől. Minden erőmet megfeszítve próbálok alkalmazkodni és megfelelni, "jó"-nak lenni, hogy ne bántsanak, hanem szeressenek. Közben pedig már nem találom saját vágyamat. Nem tudom, mit szeretnék én valójában, így harcolni sem tudok érte. Nem tudom érvényesíteni az igényeimet, mert nem tudom, mit akarok - hiszen belül valójában nem hiszem el, hogy lenne jogom ilyen mocskosan bármire is vágyni.

Az élet helyzeteibe pedig nem tudom maximálisan beletenni magam, mert azt érzem, hogy NEM ITT KÉNE LENNEM, ÉS NEM EZT KÉNE CSINÁLNOM! De mégis itt vagyok, és ezt csinálom. Közben pedig erőtlenné válok, a vérnyomásom durván leesik, a légzésem annyira felületes, hogy alig elég az oxigén a testemnek - belül irdatlanul tiltakozom. De nem állok ellen, hanem feladom. Feloldódom a helyzetekben, kiengedem a kezemből az irányítást. Az agyam és a testem is kikapcsol a nem kívánt percekben. Egyszerűen kifolyik belőlem az élet. Elvérzek.

ablakmosók.
Mert a szem fénye elvész...
SZEMFÉNYVESZTÉS!
Nem látok jól... nem igazán értem, össze vagyok zavarodva... mi ez az egész?
KÁBULAT!
Csak álmodtam volna? Mennyben és pokolban jártam... Archaikus erők sodrásában voltam...
VARÁZSLAT! 
Megcsonkítottam magam... istenem, megcsonkítottam magam!
MEGBABONÁZOTTSÁG!
...manipuláció... pedig olyan extatikus volt időnként! Mi a baj ezzel mégis?

Megtépett méhemre tekintek, és ordítok.
Nem teheted ezt velem!!! Oldozz ki és tűnj el! Vagy én robbanok és szétvagdallak, neked esem a húgom bárd-késével! Mert felébredtem, mint decemberben az altatásból a kórházban. Magamhoz tértem, és látok! Szórhatod rám a varázsigéidet - bekapom és lenyelem őket.

Kezemben a húgom bárd-kése. Kimetszem a szemeid... Tűnj el!

Ki érti a virág tragédiáját, ki ragyogóan, frissen nyújtózkodott a réten kitárva kelyhét a porzó rovaroknak - és kinek megtépázódtak szirmai? Megtermékenyülni vágyik, kétségbe esve kínálgatja sebzett önnönmagát - de nem teljes már.
Jaj, nem bírom vígasztalni megtépett méhem! Visítok, vinnyogok kimetszett tisztaságom után!

"Egyre inkább úgy érzem, hogy meg kell járnom a poklot, mert nem, nem lehet megkerülni... ekkor te jutottál eszembe. R., nem volt jobb a boldog tudatlanság? ...csak merengek."

El tudom neked mesélni, hogy mik az én élményeim ezzel kapcsolatban, de nem biztos, hogy az segítség lesz számodra. A saját megoldásodat kell megtalálnod...

Szóval igen, jobb a boldog tudatlanság. Ez teljesen egyértelmű. Nincs az a hülye, aki csupán az információ kedvéért ki akarna törni ebből az állapotból. Példaként azt mondom, hogy a legcsodálatosabb az anyánk méhének védelmében lebegni, elzártan a külvilágtól és minden fajta konfliktustól, egységben és támogatva egy nálunk hatalmasabb lény által. Nem ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy a dolgok megváltoznak. A feltételek átalakulnak. Amilyen vagyok, ahogyan működöm, már nem tesz alkalmassá az életre a megváltozott környezetben. A lét csak egy egyszerű kérdést tesz fel ilyenkor, melyre válaszolni kell: "akarsz-e tovább élni?" Ha igen, alkalmazkodnom kell. Nekem. Minden egyes pillanat, melyet azzal töltök, hogy kárhoztatom a körülményeket és nem önmagam átformálódására, mutációjára fordítok: pazarlás. Mert a VALÓSÁG nem kérdezi meg a véleményemet. Vagy tudok haladni az ő ütemében, vagy nem.
Visszatérve a példához, az anyaméhben is megváltoznak a körülmények egyszer. A méhlepény egy idő után elöregszik, az anya nem bírja a szervezetére rótt megterhelést, a baba számára összeszűkül a tér. Eddig jó volt, de most ennek vége - haladéktalanul meg kell szüntetni. És ez nagyon fáj, ráadásul roppant kockázatokat rejt magában. Kezdődik a "pokol járás". Ki akarja ezt? Senki. De muszáj!
A menet ráadásul azzal kezdődik, hogy reménytelennek mutatja magát. A lehető legrosszabb alap állás. Mert azt élem meg, hogy vége a boldogságnak - én változtatnék, én mennék, menekülnék, de NINCS KIJÁRAT! Valaminek végérvényesen vége van és az új még nem kezdődött el... Ó, micsoda szorongások táptalaja ez! Reménytelen vergődés.
Amikor ebben a szakaszban találom magam, és tudatosul, hogy mi történik velem - egy pillanatra enyhülnek kínjaim, mert tudom, hogy mi jön ezután. Nem tehetek mást, mint hogy imádkozom, erőt gyűjtök, várok és tűrök. Mindeközben az út lassan tágulni kezd, és akkor én már tudom, mit kell tennem. És a megfelelő pillanatban: ugrok és csinálom! Ez a VÉRES CSATÁK ideje, ahol szükségképpen sérülök, de nem érdekel, mert ez az egyetlen esély, megyek valami felé, amiről még magam sem tudom pontosan, hogy mi. Borzalmas energia felhasználás.
A legdrasztikusabb, végső változások pedig már maguktól zajlanak - a vér felszaporodott széndioxid szintje hatására a tüdő megtelik levegővel. És a nyomás megváltozása miatt hirtelen bezáródik a szívben egy nyílás, valamint egy igen fontos ér - egy pillanat alatt átalakul a keringés, az áramlás új utakat talál magának!
...el tudod képzelni milyen érzés lehet ez?
Mire észbe kapok, egy másik világban találom magam, átalakulva, megerősödve, önállóvá válva. És boldogan, mert teljesítettem a lét kihívását. A "boldog tudatlanságból" pedig a BOLDOG TUDATOSSÁGBA küzdöttem magam. (Egy időre.)
És hányszor ismétlődik ez a folyamat aztán...

Én az elkerülhetetlen kétségbeesés után mindig nagyon megörülök, amikor megérzem a pokol szelét, de nem mondom, hogy nem félek. Csak megnyugszom a világ tökéletességében.

A világ lényeit át-, és körbeszövő finom hálózat akkor válik láthatóvá, amikor elfelejtem magamat. Amikor ki tudok szakadni saját organizmusom súlya alól, és el tudok csendesedni, le tudok lassulni eléggé ahhoz, hogy feltűnjenek ezek a láthatatlan szálak, melyeket a pókhálóhoz tudnék hasonlítani. És ha kellően meg tudom nyitni a lelkem, fogadhatom a rajtuk érkező jeleket is. Kevés csoda van, mi ehhez felér...
Van valaki, aki mélyen érint. Az óceánban él, az alteste haluszony, bőre zöld, tenyerei vörösek. Soha nem ölelhetjük egymást a valóságban, ha mégis megtesszük, borzadva tapasztaljuk, hogy testeinket nem egymásnak teremtették - kellemetlen és idegen. Ilyenkor mindig "örökre" búcsúzunk.
És mégis... ha jól figyelek, suttog a fülembe a széllel, és mindketten feledni tudjuk, testünk és világunk fájdalmas másságát. Furcsa, gazdag burjánzást idéz elő bennem minden ilyen találkozás.
Szombaton este történt, hogy mikor haza értem, és bekapcsoltam a gépet, levél várt Tőle. Csak egy sor volt. De átszaggatta a teret, azt a 200 km-t, ami kettőnk közé feszül. Láttam az arcát. Éreztem, az orrommal éreztem az illatát... Hosszú percekig együtt voltunk, szótlanul. Csak élveztük egymás jelenlétét egy olyan dimenzióban, mely most nyílt meg számunkra. Soha nem volt ilyen mély találkozásom senkivel. És a hatalmas REND-et éreztem magam körül, melynek általában csak töredékét élem, pedig messze tágul még.

Féltem, hogy elveszítem. Ezzel pedig már el is távolodott. És én elsodródtam a varázstól, zuhanni kezdtem.
 

Csókok, ölelések. Nem szabad, nem lehet! Nem akarom.
De mégis, olyan szépek göndörjeid, húzz magadra! Hogy legyünk őrültek, és hogy én mikor voltam utoljára az? Nem is olyan régen, baj is lett belőle. Nem alszom itt, haza megyek inkább az éjszakai busszal!

Ácsorgok a sötétben, kabátomon érzem még az ölelés illatát.
Mit szórakozom én?
Bevillan ebben a képtelen helyzetben a kórházban eltöltött órák emléke, a hanyatt fekvés és csendes tűrése a fokozódó fájdalomnak. Babám! Kisbabám! - ordítok bele az éjjel 1 órába. Innentől nem játszhatok már öncélú kapcsolatokban. És ebben sincs semmi valódi - elengedem hát, bármilyen nehéz. Nagyobb terveim vannak a Léttel.

Csak egy kicsit hajtottam fel a fehér doboz tetejét, épp annyira, hogy pár pillantást vethessek a tartalmára. Mikor megláttam, gyorsan visszacsuktam és zokogni kezdtem.
Gondosan összegyűjtötte nála maradt apróságaimat - ahogyan megígérte. De ügyesen melléjük csempészett még két dolgot: sebének fájdalmát és egy vékonyka energia-szálat abból a kötelékből, mely egykor duzzadva pulzált közöttünk.
Így ő megszabadult fájó terhüktől. A fehér dobozban elpostázta nekem: hordozzam én! De én nem szeretném. Felajánlom és útnak engedem őket. Nagy erő van ezekben a fájdalmakban, melyek az univerzum megfelelő pontján életté formálódnak majd. Akárcsak a halott tetemén sarjadó növénykék.

"Anyám csak azt mondta, hogy a közösségben mesélte nekik valaki, hogy egy lánnyal és egy fiúval ez történt. Kérdezte is tőlem, hogy nem ti vagytok-e azok. Mondtam, hogy nem tudom, de ezek szerint akkor igen..."

"Ezt az utat választom. Minden következményével együtt."
Tudtam, hogy ki fog tudódni. Sejtettem, hogy beszélni fognak rólam, névvel és név nélkül, főleg ezekben a körökben, ahol emberek azért gyűlnek össze hónapról hónapra, hogy az értékekről és erkölcsről cseréljenek eszmét. És miután éppen kifogytak a témák, ha saját életükből kimerítették az aktuális felszínt - és beljebb merészkedni ugyebár már nemigen akarnak - akkor kerül terítékre mások élete. Másoké, főként olyanoké, akik nincsenek jelen, akiknek jó szaftos története van, amit aztán remekül meg lehet ítélni, és elhelyezni az erkölcs-polcon.
Fáj. Nehéz nekem, hogy emberek úgy beszélgetnek egy eseményről, - ami olyan szent és csendes a lelkemben - hogy közben nem önmagukról beszélnek, nem arról, hogy milyen szintek rezonálnak bennük valakinek a sorsa láttán, hanem csupán hangzatos érték ítéletet alkotnak magáról az emberről. Ráadásul úgy, hogy semmit, de semmit nem tudnak erről az egészről.
Miféle módon lehet bármit gondolni erről úgy, hogy nem voltak ott a párás autóban azon a csütörtöki éjszakán? Sem a szobában a földön ülve, mikor először gyújtottam meg a gyertyát - köszöntve Őt. Sem a sötét teremben, ahol a baloldali falon képernyő függött, melyen zavaros ultrahang kép közepén ott volt Ő. Sem azon a péntek éjszakán, mikor órákon át beszélgettünk, és végre hallottuk egymást Gáborral és sírtunk. Sem a tiszta kórteremben, sem a műtőasztalon. Sem az imáimban. Sem az álmaimban.

De vajon nem én ítélem el most őket? Miféle módon lehet bármit gondolni arról a beszélgetésről úgy, hogy ott sem voltam?

A BoldogKarácsony. Négyen állunk a térben, a patak partján. Forog körülöttünk a világ, és itt cikáznak az elmúlt tíz  év kegyetlen bűnei. De legalább végre kibugyognak a szívből. Hát igen. Lehet, hogy most szakad el végleg. Nem találják az utat egymáshoz sehogyan sem, nem, nem, nem, világosan látom. De végre kiömlik belőlük, és lecsurog a vízbe a fájdalmuk. Erős ez a pillanat. Én már nem remegek, mint régen ilyenkor, bár most én kívül maradok, csak figyelek. Ez most az ő ügyük. Az is, ha többé nem látják egymást az életben; az is, ha apa utána megy az autóval az 81-esre ...ki tudja mi történik ott. De vissza hozza... ki tudja mi történt ott. Olyan igazi ez a pillanat. Ezért "nincs benne semmi karácsony, de hazugság sem." És ez megkönnyíti a lelkem.

Hát ez van, amikor összegyűlünk, egy nap alatt elfáradok. Holnap felülök a vonatra és visszamegyek Budapestre.

Olyan tiszta volt a tekintete.
Mintha...
önmaga makulátlan álmaira csodálkozna.
Kell nekem ez a hit, ami belőle árad,
jaj, csak nehogy én tegyem tönkre!
Félek, elriasztom őt a szennyesemmel,
hacsak...
titkon vonzza őt a rejtélyes mocsár,
miben megtalálható vagyok.

Függő vagyok.
Alapvető szükségletem az a különleges emberi közelség, ami világokat mozgat meg. A tiszta, csendes tekintet-váltás, ami mélyre hatol. A hiteles ember aranybarna ölelése, mely a gerincemből sugározva melegíti a hátam és annyira elringat, hogy álomba zuhanok a villamoson...

Ó, istenem, végre rájöttem!!!
Itt vagyok én, egy fejlődésben visszamaradt kisbaba, aki csak a gondoskodást várja, minden kapcsolatában. Felelősséget vállalni még nem tudok. De hogy találkozhatnék így az emberekkel valójában, ha csak önmagammal vagyok elfoglalva? Hol találhatom a forrást, ami táplálja lelkem? Reménytelenségemben forgolódtam jobbra-balra: hol van az az ember, aki annyit tud nekem adni, hogy felnőhetek? Anyámat vádoltam - miért nem adta ő meg nekem ezt?
De ma megértettem: létezik az ember, aki megteheti ezt, aki folytonos gondoskodásával érlelheti és biztonságba helyezheti ezt a babát: ÉN magam!!!
Belül kell keresnem, amit kívülről vártam. Az én felelősségem vagyok, hogy megvigasztaljam magam, vagy kimenekítsem magam egy-egy fájó helyzetből. Vagy meghittséget varázsoljak együttlétre szomjazó gyermekmagamnak.

Igen, igazad van. Egy kapcsolat nem attól él, hogy a felek napi szinten találkoznak. Hiszen a gyakori találkozástól még nyugodtan lehet halott.
Talán attól létező a kötés, hogy a két ember érzi: közük van egymáshoz. Csak a gondolat is elég, akár évekig. Akár egy egész életre. És ha dolguk van, úgyis kereszteződnek útjaik fizikálisan is.

És mégis, olyan furcsa érzésem van. Most ha visszanézek, csupa-csupa félbehagyott dolgot látok. Félbehagyott barátságokat, szerelmeket. Hogy is lehet azt mondani valakinek: ennyi volt.
Szinte elviselhetetlen az érzés, hogy mennyi lélekhez van közöm, és engedtem, hogy elmenjenek. Hogy ne legyenek részei az életemnek és én az övéknek. Egy rakás rendezetlen dolgot látok, ha hátra nézek - egy csomó megbeszéletlen ügy - energiaszálak, melyek félbevágottan, fájdalmasan csüngenek belőlem.
Képtelenség, hogy mindet felszámoljam, talán csak arra törekedhetek, hogy ezentúl ne így legyen. Lehet-e másképp csinálni?

 Elmúlt. S most csak csönd van bennem.

Gonosz haragra gyúlt a méhem. Mint véres szájú kutya, eszelős, mocskos, belém mar. A hátamon fekszem. Rettegek, mert tudom, hogy túl nagyra nőhet az ereje, és ellenem fordul, ha nem szeretem. Akárcsak minden részem, ha nem táplálom.
Segítség! Valami elképzelhetetlen sötétség tekergőzik odalent... föléje teszem a kezem.

Értelek. Értelek, te "minden kezdetek kezdete". Te erős ős-fészek. Tisztában vagyok a hatalmaddal, és hogy nem játszhatom veled. Én mégis kegyetlenül megsértettelek.
A hátamon fekszem, kezemet a medencecsontom fölé teszem, félek. Hangtalanul segítségért kiáltok - miközben rádöbbenek, hogy tökéletesen egyedül vagyok. Csak én tehetek valamit.
Megkérem a többi testrészem, kezeim, lábaim, de főként a szívemet, árasszák el meleg energiájukkal ezt a megtépázott szervet, mely egész testem legösztönösebb, legtitokzatosabb, legszentebb része: zsilip nem-lét és lét között.

Gyilkos erejű tornádó közeledett felénk. Gáborral beszaladunk a házba, de a forgószél mintha célzottan minket követne, utánunk jött, át az ajtón. Felrohantunk az emeletre, és bebújtunk abba a  pici szobába, ahol régen a szüleim laktak, annak is a legbelsőbb sarkába. De a vihar pontosan utánunk tekergőzött, és már bent volt a szobában, amikor láttuk, hogy nincsen menekvés. Ekkor Gábor azt mondta nekem: "Ölelkezzünk össze, amilyen szorosan csak tudunk, így kettőnk törzse kétszer olyan erős lesz, és kevesebb eséllyel törik ketté a gerincünk!" Így tettünk, és közben a légörvény magába rántott minket.
Nagyon intenzívvé vált minden, bármihez hozzácsapódhattunk volna, ha egy rossz mozdulatot teszünk.
Az jutott eszembe, hogy a tengeri örvényekből úgy lehet menekülni, hogy nem szabad az erőt arra pocsékolni, hogy kiúszunk az árból, hanem hagyni kell, hogy a mélyére húzzon, és onnan egy mozdulattal felrúgjuk magunkat a felszínre, mert középen kisebb a víz ereje. Ebből az elméletből indultam ki, és a forgószélben úgy irányítottam magunkat, hogy a centrum felé sodródjunk, ahol valójában egészen szélcsend volt, és ott hirtelen felrúgtam magunkat... de hová? Hiszen szobában voltunk! A plafonba csapódtunk...

...hogy ezután mi történt, nem emlékszem, talán elveszítettem az emlékezetem. De ott ültünk a szobában Gáborral, megtépázottan. Valahogy túléltük. Felálltunk, és elindultunk lefelé a lépcsőn. És akkor ömleni kezdett belőlem a szó - egy olyan nyelven, amit addig nem ismertem, most folyamatosan beszéltem. Mintha az átélt élmények mélysége átszakított volna egy hártyát a tudatomban, mely mögött ott rejtőzött ősidők óta ez a tudás. Csak jött, jött a sok mondanivaló. De Gábor nem értette az ősi nyelvet. Elveszítettük a kapcsolatot egymással.

Azon az éjszakán kaptam ezt az álmot, amikor megfogant a gyermek.

Azon a napon, mikor hazajöttem a kórházból, kiválasztottam egy szép diót. Egy gyertya társaságában arra gondoltam, ez is egy olyan magvacska, mint az én gyermekem volt, benne van minden, ami az élethez kell, épp' csak megfelelő talajba kell hullania. Arra vár, hogy a megfelelő pillanatban kirobbanhasson erre a világra. Ahogy a kezemben szorongattam ezt a diót, már-már olyan érzésem volt, hogy piciny ébrényemet simogatom. Ekkor beletettem egy kerámia tálkába, és meggyújtottam. Hosszan égett, füstölt és pattogott, összefonnyadt, majd szétesett. Elpusztítottam, ÉN, az én döntésem volt - annak tudatában, hogy egy tökéletes emberi lénnyel tettem ezt meg...  A babám szemébe néztem, és elmondtam neki, mennyire fontos nekem, és mennyire hálás vagyok érte, hogy eljött hozzám és engem választott. És elmondtam, hogy most nem tudom fogadni őt. Elismertem azt is, hogy valószínűleg fel sem foghatom azt a szenvedést, amit okoztam neki. Megcsókoltam és elengedtem. Békében távozott, mélykékesfehér bársony ködöt hagyott maga után.

"gyertya-láng, tiszta fény,

önpusztító lobogás,

nem is akar lenni más,

nem is kíván semmi mást,

nem is lehet, soha más!"

Nem voltam jelen annál az eseménynél, melynek következtében meghalt a gyermekem. Bezártam az összes ajtót és ablakot, besötétítettem, és a fülemet is bedugaszoltam. A tudatom biztonságosabb mezőkön lebegett - aludtam. Nem tanúskodtam, nem vállaltam felelősséget.
Ébredésemkor megszűnt minden fájdalmam, hányingerem sem volt többé. Sütött a nap, és én éreztem, hogy kint vagyok a pokolból. Sirattam Őt - "Volt egy babám!"

Nem tudom, mi történt akkor. Ugyan láttam már ilyet, láttam a bő vérzést, ahogy felszakadnak az erek a kíméletlen fém nyomában. Tartottam a kezemben apró, éretlen magzat elhalt testét. És nem tudtam felfogni, mi ez az egész.

Most csak a méhem őrzi valamely ismeretlen borzalom emlékét. Csöndesen sír azóta, és én vele együtt hallgatok - nem tudok beszélni. Sem erről, sem másról.
A valóságban nem vagyok jelen. Fizikai testem nem érzékelem. Tudatom sötét mélységekbe húzódott vissza - ott dolgozik, ahová már nem láthatok.

Volt egy babám, és én csak hálával tudok gondolni rá. Hálás vagyok neki, hogy tanít engem, és hogy vállalta értem a születés előtti halált. Vállalta, hogy egy embrió embriója legyen.
Gyermek, nem nevelhettelek, mert a saját anyám engem rekesztett meg a fejlődésben - csecsemőnek maradtam, mert megvonta tőlem a táplálást, és véglegesen magához kötött, hogy máshonnan se kaphassak. Testem felnőtt, megerősödött, lelkem sorvadt, retardált maradt.

Vezeklés vár rám. Érted teszem, piciny ébrényem. Érted kezdem a kétes kimenetelű munkát, csak a reményemben bízva, hogy megkésve, de felnevelhetem önnönmagam, és egyszer méltóvá váljak Hozzád.
Csak egy hónapig voltál velem, de a találkozásunk átformálja életem.