Azon a napon, mikor hazajöttem a kórházból, kiválasztottam egy szép diót. Egy gyertya társaságában arra gondoltam, ez is egy olyan magvacska, mint az én gyermekem volt, benne van minden, ami az élethez kell, épp' csak megfelelő talajba kell hullania. Arra vár, hogy a megfelelő pillanatban kirobbanhasson erre a világra. Ahogy a kezemben szorongattam ezt a diót, már-már olyan érzésem volt, hogy piciny ébrényemet simogatom. Ekkor beletettem egy kerámia tálkába, és meggyújtottam. Hosszan égett, füstölt és pattogott, összefonnyadt, majd szétesett. Elpusztítottam, ÉN, az én döntésem volt - annak tudatában, hogy egy tökéletes emberi lénnyel tettem ezt meg...  A babám szemébe néztem, és elmondtam neki, mennyire fontos nekem, és mennyire hálás vagyok érte, hogy eljött hozzám és engem választott. És elmondtam, hogy most nem tudom fogadni őt. Elismertem azt is, hogy valószínűleg fel sem foghatom azt a szenvedést, amit okoztam neki. Megcsókoltam és elengedtem. Békében távozott, mélykékesfehér bársony ködöt hagyott maga után.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.