Hömpölygött az élet eddig. Zajosan, ügyesen, bajosan, lüktetett, felgyorsult és lelassult, dühített és szórakoztatott, untatott és elgondolkodtatott. Peregtek a napok egymás után. 

És most mintha megállna az idő. Mintha egy végtelen JELEN kezdene kibontakozni az óriási Égbolton: nincs múlt, mert minden itt van egyszerre, minden emlékem megelevenedik, elérhetővé válik. Nincs jövő, mert ami még nem történt meg, az nem is létezik. Csak a MOST van.

Éjszaka álmot látok. Egyedül vagyok itthon. A tárgyak életre kelnek, és minden mintha ellenem fordulna... A tegnap vásárolt pelenkák röpködni kezdenek körülöttem. A gyűjtögetett gesztenyék ide-oda gurulnak. Megfogok egyet, nem bánt ugyan, de baljósan suttog. A bezárt bejárati ajtó egyszer csak magától kinyílik. Rossz előérzet szele járja át a lakást. Félek. Teljesen egyedül vagyok a hideg szobában, ahol körbetáncolnak a dolgok, és gonoszan susognak. Felébredek. De félelmem és rossz előérzetem nem múlik. Egyedül vagyok.

Hajnalban újra álmodok. Belépek egy terembe, és akkor egy fiú odajön hozzám. Soha nem láttam, de tudom, hogy ismerem, és hogy sorsunk van egymással. Bemutatkozik: súlyos, szenvedélyes arab neve van. Én is bemutatkozom: az én nevem is súlyos, arab név. Nézzük egymást, és érezzük, hogy nem véletlen ez a találkozás. A karjaiba omlok, és szorosan, hosszan öleljük egymást. Hatalmas szerelem lobban. Ismét felébredek, de már reggel van. Már nem alszom vissza. Eltelve e gyönyörű érzéssel vágtam neki a hosszú napnak.

Ahogy az utcán sétálok, hallom a zajokat, és úgy érzem, minta minden recsegve-ropogva szétválna körülöttem...

Még nem történik semmi, még minden mozdulatlan. Én magam még nem sejtek semmit, intézem a dolgaim, élem kicsinyes mindennapjaim. De itt ez a szél, mely megborzongat. Még csak a madarak és egyéb állatok tudják, hogy szakadni fog, ketté fog válni az Ég a Földtől...