"Egyre inkább úgy érzem, hogy meg kell járnom a poklot, mert nem, nem lehet megkerülni... ekkor te jutottál eszembe. R., nem volt jobb a boldog tudatlanság? ...csak merengek."

El tudom neked mesélni, hogy mik az én élményeim ezzel kapcsolatban, de nem biztos, hogy az segítség lesz számodra. A saját megoldásodat kell megtalálnod...

Szóval igen, jobb a boldog tudatlanság. Ez teljesen egyértelmű. Nincs az a hülye, aki csupán az információ kedvéért ki akarna törni ebből az állapotból. Példaként azt mondom, hogy a legcsodálatosabb az anyánk méhének védelmében lebegni, elzártan a külvilágtól és minden fajta konfliktustól, egységben és támogatva egy nálunk hatalmasabb lény által. Nem ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy a dolgok megváltoznak. A feltételek átalakulnak. Amilyen vagyok, ahogyan működöm, már nem tesz alkalmassá az életre a megváltozott környezetben. A lét csak egy egyszerű kérdést tesz fel ilyenkor, melyre válaszolni kell: "akarsz-e tovább élni?" Ha igen, alkalmazkodnom kell. Nekem. Minden egyes pillanat, melyet azzal töltök, hogy kárhoztatom a körülményeket és nem önmagam átformálódására, mutációjára fordítok: pazarlás. Mert a VALÓSÁG nem kérdezi meg a véleményemet. Vagy tudok haladni az ő ütemében, vagy nem.
Visszatérve a példához, az anyaméhben is megváltoznak a körülmények egyszer. A méhlepény egy idő után elöregszik, az anya nem bírja a szervezetére rótt megterhelést, a baba számára összeszűkül a tér. Eddig jó volt, de most ennek vége - haladéktalanul meg kell szüntetni. És ez nagyon fáj, ráadásul roppant kockázatokat rejt magában. Kezdődik a "pokol járás". Ki akarja ezt? Senki. De muszáj!
A menet ráadásul azzal kezdődik, hogy reménytelennek mutatja magát. A lehető legrosszabb alap állás. Mert azt élem meg, hogy vége a boldogságnak - én változtatnék, én mennék, menekülnék, de NINCS KIJÁRAT! Valaminek végérvényesen vége van és az új még nem kezdődött el... Ó, micsoda szorongások táptalaja ez! Reménytelen vergődés.
Amikor ebben a szakaszban találom magam, és tudatosul, hogy mi történik velem - egy pillanatra enyhülnek kínjaim, mert tudom, hogy mi jön ezután. Nem tehetek mást, mint hogy imádkozom, erőt gyűjtök, várok és tűrök. Mindeközben az út lassan tágulni kezd, és akkor én már tudom, mit kell tennem. És a megfelelő pillanatban: ugrok és csinálom! Ez a VÉRES CSATÁK ideje, ahol szükségképpen sérülök, de nem érdekel, mert ez az egyetlen esély, megyek valami felé, amiről még magam sem tudom pontosan, hogy mi. Borzalmas energia felhasználás.
A legdrasztikusabb, végső változások pedig már maguktól zajlanak - a vér felszaporodott széndioxid szintje hatására a tüdő megtelik levegővel. És a nyomás megváltozása miatt hirtelen bezáródik a szívben egy nyílás, valamint egy igen fontos ér - egy pillanat alatt átalakul a keringés, az áramlás új utakat talál magának!
...el tudod képzelni milyen érzés lehet ez?
Mire észbe kapok, egy másik világban találom magam, átalakulva, megerősödve, önállóvá válva. És boldogan, mert teljesítettem a lét kihívását. A "boldog tudatlanságból" pedig a BOLDOG TUDATOSSÁGBA küzdöttem magam. (Egy időre.)
És hányszor ismétlődik ez a folyamat aztán...

Én az elkerülhetetlen kétségbeesés után mindig nagyon megörülök, amikor megérzem a pokol szelét, de nem mondom, hogy nem félek. Csak megnyugszom a világ tökéletességében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.