Nem is tudom, hol vagyok.
Ha a születésemre gondolok, akkor most elakadtam a szülőcsatornában. Fuldoklom, megsérültem. Nem biztos, hogy élve kijutok innen... Kritikus ponton vagyok.
Ha az erdőre gondolok, amibe egyszer oly nagy lendülettel belevágtam, letérve a széles útról, amit mások jelöltek ki számomra - hogy végre a saját ösvényemet taposhassam: rá kell döbbennem, hogy már rég ismét az úton megyek. Hát persze! Hiszen olyan magabiztosan és öntelten rontottam be az ismeretlen vadonba, hogy törvényszerűen nem lehettem felkészülve az ott rám leselkedő veszélyekre. Elkaptak a vadállatok, letépték végtagjaim, és belém hatoltak. Megfertőztek, teherbe ejtettek, kihasználtak. Bőgve rohantam vissza a széles útra - a mások elvárásaiba, ahol "jó" vagyok, ahol megfelelek. Ez olyan szégyen volt nekem, hogy nem mertem bevallani magamnak sem. De most, ahogy nyitogatom a szemem, rá kell jönnöm, hogy nem vagyok többé saját életem erdejében. Itt vagyok újra ezen a rohadt, mások által kitaposott úton, és olyan kicsire húzom össze magam szégyenemben, amilyenre csak tudom.

Éretlenül a saját utamat akartam, és csak sodródtam, amerre hirtelen kiszabadult tomboló vágyaim hajtottak. De nem voltam felkészülve arra, hogy hiénákkal találkozom, és én pedig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam. Átjáróház lettem, úgy ráncigáltak ide-oda, ahogy akartak. Manipuláltak, elvarázsoltak, megbabonáztak. És még csak azzal sem vádolhatom őket, hogy megerőszakoltak, hiszen hagytam magam, nem ellenkeztem. Mert egy mélyebb szintem történt az erőszak, ahol én védtelenül, kiszolgáltatva, gyengén feküdtem előttük. Nem tudtam megvédeni a határaimat. Függtem tőlük, így bármit megtehettek velem. Mikor belevágtam ebbe az egészbe, nem tudtam felmérni erőmet és a veszélyek reális mértékét és jellegét.

Most itt állok kifosztottan, áttaposottan, szégyentől megnyomorodva, függve mások ítélkezésétől. Minden erőmet megfeszítve próbálok alkalmazkodni és megfelelni, "jó"-nak lenni, hogy ne bántsanak, hanem szeressenek. Közben pedig már nem találom saját vágyamat. Nem tudom, mit szeretnék én valójában, így harcolni sem tudok érte. Nem tudom érvényesíteni az igényeimet, mert nem tudom, mit akarok - hiszen belül valójában nem hiszem el, hogy lenne jogom ilyen mocskosan bármire is vágyni.

Az élet helyzeteibe pedig nem tudom maximálisan beletenni magam, mert azt érzem, hogy NEM ITT KÉNE LENNEM, ÉS NEM EZT KÉNE CSINÁLNOM! De mégis itt vagyok, és ezt csinálom. Közben pedig erőtlenné válok, a vérnyomásom durván leesik, a légzésem annyira felületes, hogy alig elég az oxigén a testemnek - belül irdatlanul tiltakozom. De nem állok ellen, hanem feladom. Feloldódom a helyzetekben, kiengedem a kezemből az irányítást. Az agyam és a testem is kikapcsol a nem kívánt percekben. Egyszerűen kifolyik belőlem az élet. Elvérzek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.