Igen, igazad van. Egy kapcsolat nem attól él, hogy a felek napi szinten találkoznak. Hiszen a gyakori találkozástól még nyugodtan lehet halott.
Talán attól létező a kötés, hogy a két ember érzi: közük van egymáshoz. Csak a gondolat is elég, akár évekig. Akár egy egész életre. És ha dolguk van, úgyis kereszteződnek útjaik fizikálisan is.

És mégis, olyan furcsa érzésem van. Most ha visszanézek, csupa-csupa félbehagyott dolgot látok. Félbehagyott barátságokat, szerelmeket. Hogy is lehet azt mondani valakinek: ennyi volt.
Szinte elviselhetetlen az érzés, hogy mennyi lélekhez van közöm, és engedtem, hogy elmenjenek. Hogy ne legyenek részei az életemnek és én az övéknek. Egy rakás rendezetlen dolgot látok, ha hátra nézek - egy csomó megbeszéletlen ügy - energiaszálak, melyek félbevágottan, fájdalmasan csüngenek belőlem.
Képtelenség, hogy mindet felszámoljam, talán csak arra törekedhetek, hogy ezentúl ne így legyen. Lehet-e másképp csinálni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.