Igen, még sűrűn gondolok rád. Arra, hogy vajon eszedbe jutok-e. Mégis csak jó volt az a két éjszaka, még ha utólag kissé erőltetettnek is tűnik. Időnként belém nyilall, vajon ott vagyok-e a szakralitásokkal megtöltött pillanataidban. Mert tudom, hogy van ilyen, ezt kerested Te is, mindig. Tudod, hogy ez köt össze bennünket. Nem a test, és nem is a lélek. A szellem a maga kifogyhatatlanságával. Hogy azok vagyunk, akik sosem adják fel, bármennyire is bizonytalannak és törékenynek tűnünk. Mások ezt nem érthetik, mi magunk vagyunk a feladás és az odaadás. Így hát nem is veszíthetünk. És ezt tudjuk. Kurva jól tudjuk, belénk ivódott, a zsigereinkből táplálkozik. Ez ad erőt, és ez hagy elbukni minden alkalommal. „Amikor a legboldogabb vagyok, odaadnám ezt, hogy más is érezze.” Valahogy így hangzik a mi imánk. És mind a ketten értjük a tíz csapást. Különösen a tízediket. Mintha Mózesek és Áronok lennénk.
Arra is gondolok, hogy miután a legutóbbi leveledre nem válaszoltam – jelzésképp csak odabasztam egy youtube-linket, de amellyel remélem lemostam a hályogot a szemeidről, hogy mennyire nem érdekelsz Te sem, csak birtokolni akarlak, amennyire nekem jó, mert hiú vagyok, és senki szavát meg nem hallom – most biztosan haragból kefélgetsz össze-vissza. És ha nem ezt teszed, valószínűleg csak merengtél egy darabon látszólagos passzivitásomon, majd újabb élményt zsebelve be már ismét úton vagy. Azt hiszem, a második alternatíva helyesebb, még ha jobban is fáj.
De ne hidd, hogy elfelejtelek! Olyan mélyen beleégetted magad a tudatomba a körte melleiddel, a hasonlóan elálló tépőfogaiddal, a megjátszásoddal, amely időnként túlságosan is perverz és a meztelen lábaiddal, amelyek teljesen tudatosan keringőre invitálják sáskapárjaidat, hogy bármikor magamhoz nyúlok, nem bírok ezektől a képektől szabadulni. Tudod, hogy mennyire nő vagy, és a legrosszabb, hogy nem is tagadhatom. Gyűlölöm, amiért kétszáz kilométerről is érzem a szex-éhségedet! És pont ez az, ami taszít, ha a közeledben vagyok. Azt hiszem, ezért alakult az a két éjszaka is ilyen satnyán – amit még így sem bírok kiverni a fejemből…
Próbálok más felé fordulni persze, vannak nők, aranyosak; és akiknek hányni tudok időnként a naivitásuktól. Akik azt hiszik, hogy lesz majd egy farok, amely csak bennük fog járkálni, és lesz majd egy fej a farok végén, amely minden nap elhinti, mennyire szerelmes - és komolyan is gondolja. De a legjobban azok a nők taszítanak, akik azt gondolják, hogy körülöttük forog a világ. Mindig is a képükbe akartam vágni, ki volt az a Kopernikusz. Próbálom meggyőzni magam, hogy ezek csak kezdeti nehézségek, a mellékhatások egyike.

Ez hiányzik talán a legjobban belőled. A tudatod, hogy valami mást akarsz. Az intuícióid. Igen, az eszed felizgat, és a valami nagyobb iránti vágyódásaidból fakadó esetlenséged. Ez aranyos. Szeretem. Ezért írok még most is ide, ahol tudom, hogy elolvasod. És valamit tenni fogsz, hogy ez az űr, ami tátong köztünk, a tudatunk tudatos távolsága végre megszűnjön. Taszítjuk egymást, mert birtokolni nem tudjuk. Észben dugunk. És ez jobban kielégít, mint bármelyik nő az életemben.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.