Csókok, ölelések. Nem szabad, nem lehet! Nem akarom.
De mégis, olyan szépek göndörjeid, húzz magadra! Hogy legyünk őrültek, és hogy én mikor voltam utoljára az? Nem is olyan régen, baj is lett belőle. Nem alszom itt, haza megyek inkább az éjszakai busszal!

Ácsorgok a sötétben, kabátomon érzem még az ölelés illatát.
Mit szórakozom én?
Bevillan ebben a képtelen helyzetben a kórházban eltöltött órák emléke, a hanyatt fekvés és csendes tűrése a fokozódó fájdalomnak. Babám! Kisbabám! - ordítok bele az éjjel 1 órába. Innentől nem játszhatok már öncélú kapcsolatokban. És ebben sincs semmi valódi - elengedem hát, bármilyen nehéz. Nagyobb terveim vannak a Léttel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.