A világ lényeit át-, és körbeszövő finom hálózat akkor válik láthatóvá, amikor elfelejtem magamat. Amikor ki tudok szakadni saját organizmusom súlya alól, és el tudok csendesedni, le tudok lassulni eléggé ahhoz, hogy feltűnjenek ezek a láthatatlan szálak, melyeket a pókhálóhoz tudnék hasonlítani. És ha kellően meg tudom nyitni a lelkem, fogadhatom a rajtuk érkező jeleket is. Kevés csoda van, mi ehhez felér...
Van valaki, aki mélyen érint. Az óceánban él, az alteste haluszony, bőre zöld, tenyerei vörösek. Soha nem ölelhetjük egymást a valóságban, ha mégis megtesszük, borzadva tapasztaljuk, hogy testeinket nem egymásnak teremtették - kellemetlen és idegen. Ilyenkor mindig "örökre" búcsúzunk.
És mégis... ha jól figyelek, suttog a fülembe a széllel, és mindketten feledni tudjuk, testünk és világunk fájdalmas másságát. Furcsa, gazdag burjánzást idéz elő bennem minden ilyen találkozás.
Szombaton este történt, hogy mikor haza értem, és bekapcsoltam a gépet, levél várt Tőle. Csak egy sor volt. De átszaggatta a teret, azt a 200 km-t, ami kettőnk közé feszül. Láttam az arcát. Éreztem, az orrommal éreztem az illatát... Hosszú percekig együtt voltunk, szótlanul. Csak élveztük egymás jelenlétét egy olyan dimenzióban, mely most nyílt meg számunkra. Soha nem volt ilyen mély találkozásom senkivel. És a hatalmas REND-et éreztem magam körül, melynek általában csak töredékét élem, pedig messze tágul még.

Féltem, hogy elveszítem. Ezzel pedig már el is távolodott. És én elsodródtam a varázstól, zuhanni kezdtem.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.