Gonosz haragra gyúlt a méhem. Mint véres szájú kutya, eszelős, mocskos, belém mar. A hátamon fekszem. Rettegek, mert tudom, hogy túl nagyra nőhet az ereje, és ellenem fordul, ha nem szeretem. Akárcsak minden részem, ha nem táplálom.
Segítség! Valami elképzelhetetlen sötétség tekergőzik odalent... föléje teszem a kezem.

Értelek. Értelek, te "minden kezdetek kezdete". Te erős ős-fészek. Tisztában vagyok a hatalmaddal, és hogy nem játszhatom veled. Én mégis kegyetlenül megsértettelek.
A hátamon fekszem, kezemet a medencecsontom fölé teszem, félek. Hangtalanul segítségért kiáltok - miközben rádöbbenek, hogy tökéletesen egyedül vagyok. Csak én tehetek valamit.
Megkérem a többi testrészem, kezeim, lábaim, de főként a szívemet, árasszák el meleg energiájukkal ezt a megtépázott szervet, mely egész testem legösztönösebb, legtitokzatosabb, legszentebb része: zsilip nem-lét és lét között.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.